„Évek szállanak a nyári fák alatt…” dudorászom önfeledten, hiszen végéhez ért a budi-project. Az előző dalocska és a hozzá tartozó iskolaigazgatók évnyitó beszédének hangnemében folytatva: számos és maradandó élménnyel gazdagabban vethetem magam ennek utána a civil élet sűrűjébe. És a többi és a blabla…
Mert bizony, ami a rötyiben történt az már PHD az élet egyetemén. Kezdve azzal, hogy elméláztunk a takarítás közben, hogy vajh a rozsda némi tisztítószer árán könnyűszerrel jön-e le a vasajtóról? Mivel nálunk hozzáértőbb emberek azt mondták, hogy nem, de színében megegyezve mégiscsak lejött elkezdhettünk gyanakodni, hogy itt bizony valakinek a DNS mintájába nyúltunk. Csúnyán. Gondolkodóba estünk, hogy a ZöFi Pécsen belüli barátságaink (régiek és újak egyaránt) most milyen irányba mozdulnak el. Mert valljuk be, azért van annak némi perverz bája, mikor együtt takarítasz le valakivel egy telibesz@rt vasajtót! © ATYA
Amikor az ügyintézés forgatagában ki erre, ki arra távozott, s e sorok írója, egyetlen harcostársnőjét leszámítva, magára maradt a fajanszok és csempék csiszatolásában, nos, akkor azzal nyugtattuk magunkat gyanús szőrszálak felbukkanásakor, hogy: „Á, biztos csak göndör volt az utolsó látogató haja!” No persze! Amúgy ha így volt, akkor az még a pattintott kőkorszak idején lehetett. Mert az a levegő ami a rötyiben megállt, hát olyanabb volt, mint a fáraók átka. Az első ajtónyitáskor történetesen nem szarkofágot találtunk, csak kofág nélkülit.
S hogy az elmúlt két hétről is szó essen, mert igazából ez lenne itt a cél, meg kell jegyeznem, hogy óriási lelkesedés fogadta, hogy a WC újra üzemel. Számos és „nagyra becsült” látogató olyan boldog volt, hogy nem tudta magában tartani örömét, és a nyitástól zárásig tartó négy órán kívül is minden áron a budi belterének eredeti funkciója szerint használta… a lejárati lépcsőt! Most kerteljek? Minden második nap azzal kellett kezdeni, hogy a pisikaki el legyen tűntetve a küszöbről. De félre a zokszavakkal, hiszen tudvalevő: ki metresznek áll azzal nem sakkozni fognak.
Az összesített adatok még nincsenek meg, de körülbelül másfél száz látogatóval büszkélkedhetett a kiállítás a két hét alatt. Amit kissé fájlalok, hogy sok meghívott „művész” illetve cimbora a project ötletének hallatán mutatott kezdeti lelkesedés ellenére sem nézett be hozzánk. Ezzel szemben nagyon sok gyerkőc kereste fel a tárlatot. Ami a civil, környezettudatos koncepció kapcsán örvendetes is lehetne, de sajnos nem az. Ugyanis a mondanivaló nem jött át nekik, ha pofáztam is arról, hogy zumbeispiel az Emberség Erejével miért rakott ki egy kaksziról képet, hát még a közelébe sem jutottak a megfejtésnek. Számukra egy furcsa játszótér volt az egész, ahol a buborékokba és a light-boxba lehet firkálni. Sokszor elszörnyedtem, hogy ezek a kölkök még a saját nevüket sem tudják helyesen leírni, ellenben a vizelés felszólító módja hibátlanul megy nekik (a többiről nem is beszélve). Nektek mi jutna eszetekbe, mikor egy 11-12 éves forma kislány azt írja a tükörre, hogy – idézem – „Szevasz! Hugyozz!”???
A horogkereszt feltűnése a piszoár falán (szintén gyermeki kéz műve) pedig számomra felfoghatatlan. Nem hiszem, hogy a távol-keleti szimbolikában lenne ily’ jártas, de persze azt sem, hogy vérbő náci-palánta az alkotó. Talán a legjobb az lesz, ha kordokumentumként fogjuk fel.
Azért a lurkók kapcsán kellemes élmény is ért. B. Jani is befutott az egyik iskoláscsoporttal, akit a mánfai Faág Táborban ismertem/tünk meg. Ő tanított meg kannán játszani, vagy a Macskalecsó cica-szafttal kezdetű világsikert kísérni a nevezett hangszerrel! Talán az ismeretségünknek tudható be, hogy ő volt az egyetlen kiskrapek, aki autó, trágárság vagy ilyesmik helyett egy biciklit rajzolt nekünk. Baromi jó érzés volt, amikor a lelkemre kötötte, hogy adjam át üdvözletét a többi ZöFi-nek! Ezúton tudatom Jani, hogy megtörtént!
Miután a traumákat kitárgyaltam, ejtek pár szót a dolgos hétköznapokról is a budiban. Ha nagy rohamok nem voltak, akkor 9-10 emberrel számolhattunk egy nap. Volt aki pisikélt-kakikált, ők súlyos 70 forintokat perkáltak, de többségében azért a kiállítás vonzotta a népet. Volt, akit többször is. Ennek mérhetetlenül örültem, mert egyébként roppant unalmas egy tárlatvezető /vécés bácsi feladata. Dolgomat nehezítette az is, hogy a megnyitó napjától kezdve már csak kedves emlék volt a 20 fokos meleg. Számtalanszor majdnem megvett az Isten hidege. A sarkkutatók vagy a K2 meghódítására készülők simán trenírozhatták volna itt magukat. Egy alkalommal, mikor a bejáratnál ácsorogva készültem épp kockára fagyni, egy nagymama odalépett hozzám és átnyújtott egy frissen beizzított cigarettát. A gesztus új hitet ébresztett bennem az emberiség jövője iránt. De ennyire rosszul talán nem néztem ki. (Nem, mi? A szerk.)
Viszont azt leszögezhetem, hogy az idősebbek s korosztályunk körében eredményes volt úgy személyes, mint mozgalmi szempontból a WC Mission, hiszen nagyon sok kellemes ismeretségre tehettem, tehettünk szert általa. Nem fogok megemlíteni senkit, hiszen akire vonatkozik, az úgyis tudni fogja. Vagyis remélem, hogy mi is hasonlóan jó érzéseket keltettünk ezekben az emberekben. S az sem elhanyagolható, hogy nagyon sok pécsi tőlünk értesült először az „urán buliról”. (Apropó uráncég! Meg nem nevezett, de annál beépítettebb emberünk szivárogtatta ki, majd a civil budiba be, az infót, hogy a 19-ei standolás a Széchenyi-trén olyan eredményes volt, hogy WildHorse-ék arra számítottak, hogy a zöldek megzavarják majd a székházukban folyó tisztes munkát! Muhahaha és henyenyenye! Multikám? Mindenki magából indul ki? (*Ajánlott zene: Heaven Shall Burn-Endzeit*)
Összegezve ezt a két hetet, s mert mondókámat is idézettel nyitottam, ide másolok egy rövidke mondatot az egyik kedves látogatónktól, amit a light-boxon hagyott: „Ez FASZA volt!”
